Koncertélmény szuperlatívuszban - Guns N' Roses-on jártunk Párizsban Cikk

Íme, tinédzser GN’R fanatikussá visszaváltozásom története, amikor is bőven 30 felett, teli torokból végigénekeltem és pattogtam több mint 3 órát és rájöttem, számomra még mindig a Guns N’ Roses a világ egyik legnagyobb rock zenekara!

Még valamikor 1989-ben, a nővéremtől örökölt magnóban felejtett Appetite For Destruction kazival kezdődött a rajongásom, és akármi is történt a bandával, nekem mindig bérlet helye volt a Guns N’ Roses-nak az aktuális lejátszómban, de efféle ’eredeti’ felállásban már annyira sem bíztam, mint egy Pink Floyd vagy Led Zeppelin összeborulásban, de soha ennyire még nem örültem mellényúlásomnak. Mikor befutottak végre az európai dátumok, úgy néztem őket, mint kölyök beagle a szafaládét, és bár Prága vagy Bécs adta magát, egy villámnyaralással és rokonvizittel kikerekítve, a párizsi Stade De Farance lett a végső cél.

A bemelegítésért felelős Tyler Bryant & The Shakedown és a Biffy Clyro is derekasan kitettek magukért a rekkenő hőségben, de speciel az én agyam eddigre már teljesen GN’R logová rendeződött, az amúgy fasza bandák itt most tényleg csak asszisztáltak.

Percekkel este 8 után, amikor már a kivetített, animált logo hangjára is ugrálni kezdett a közönség, megindult az a lavina, amire évtizedek óta vártunk! Oké, nem suhancok álltak a színpadon, de hogy a Guns N’ Roses az első hangtól az utolsóig uralta a kontinens 6. legnagyobb stadionját, az biztos. Abban a pillanatban, ahogy az It’s So Easy pofátlanul agresszív grooveja behömpölygött, magamra kaptam a libabőr kezeslábast, amit a maratoni 3 óra alatt egyszer sem kellett levetnem. Gyakorlatilag a tarkómon be tudtam volna fonni a vigyorom, amikor élőben, lényegében gáncstalan énekkel felhörrentek olyan számok, mint a Coma, Estranged, Double Talkin' Jive, Rocket Queen, Patience vagy a Civil War. Abszolút helyén voltak az itt-ott beszúrt Chinese Democracy dalok, vagy a The Spaghetti Incident? feldolgozásai. Sőt, ha már cover, a Black Hole Sun teljes, vagy a Pink Floyd Wish You Were Here gitáros előadása már szinte kisütötte az agyam. Szó szerint fel sem tűnt a 3 óra, még legalább ennyit el tudtam volna belőlük viselni. Maga a látvány cseppet sem volt túlcicomázva, Axl Rose sem koptatta túlságosan sokat szövegeléssel a mikrofont, de a zenénél beszédesebbe dolgot amúgy sem tudtak volna adni a rajongóknak, nem hiányzott több köret.

Lehet azon matekozni, hogy mi mozgatja a Not in This Lifetime... turnét, de bevallom, az sem érdekel, ha csak bankszámla-hízlalás a cél, mert a Guns N’ Roses tökéletesen átadja azt a rock n’ roll ízt, amiből piszkosul kevés van már, és amitől jó 180 percnyi koncertet is rövidnek érzel. Ezek a zenék – és nem mellékesen a hihetetlen jól megírt szövegek - szó szerint végigkísérték az életem a különc kisiskolás napjaimtól az első középsulis bulikon és kapcsolati pofáraeséseken át az érettségi vagy a diploma ünnepléséig. Milliószor buliztam és ünnepeltem vele, segített túlélni az elcseszett napokat, a még elcseszettebb élethelyzeteket vagy épp vígasztalt, ha valakit elvesztettem. Akárhogyan is, a GN’R már lassan 30 éve afféle főcímzenéje az életemnek, és remélem, hogy még pár ilyen koncerttel fűszerezve, végleg az is marad!

A koncert setlistje >>>

 

Szöveg: Fesztiválok Városa
Fotó: Guns N' Roses 

Kapcsolódó tartalom