Orai Produkció: Leszámolás velem - interjú Rába Roland rendezővel Cikk

Az Orai Produkciós Iroda és a Füge március 7-én a Jurányi Inkubátorházban mutatja be a Leszámolás velem című monodrámát, Nagy Dániel Viktor szereplésével, Rába Roland rendezésében. A Leszámolás Eddyvel című Édouard Louis-regényből készült darab egy meleg fiú megrázó története. A próbák utolsó időszakában a rendezővel beszélgettünk.

– Miért tartod fontosnak ezt a darabot?

– A művészetben nem újdonság, hogy valaki a saját élete dokumentumait dolgozza fel, így tett a francia író, Édouard Louis is. Ez a darab nem fikció. Egy ember leírta a gyerekkorát, kiadva a környezetét, a szüleit, a rokonait; az elhangzott mondataikkal jellemezte őket. Szörnyű gyerekkora volt, és ezt aprólékosan kivesézte, kegyetlenül elemezte az anyját, az apját. Az a probléma, amit a regény felvet, tulajdonképpen nem színpadra való. Számomra épp ez, a lehetetlenség  kihívása tette fontossá. Hogyan lehet ezt egyáltalán színpadra vinni, és kit érdekelhet? Egy regényt le lehet tenni. Ha már nagyon sokkoló, amit olvasunk, abbahagyjuk, de a színházban ez nem működik (bár az is érdekes megoldás lenne, ha egy ponton abbahagynánk, és azt mondanánk, hogy mára ennyi, majd holnap folytatjuk).

– Te vagy a regény egyik színpadra alkalmazója is.

– Zöldi Gergő a másik, de mindannyian olvastuk a regényt; ez közös munka. Izgalmasnak, értékesnek és nehéznek tűnt, ezért vállaltam el, hogy színpadra írjuk. Az külön vonzott, hogy Nagy Dániel Viktor tolmácsolásában valósulhat meg. Ismertük egymást, de nem dolgoztunk még együtt, és izgatott egy olyan közös feladat, amiben van kockázat: nem lehet biztonságérzete az embernek, nem tudni, sikerül-e.

– Hogy látod most, a próbák végén?

 – Valamit megtaláltunk, amire nem is gondoltam volna, de azon még dolgozunk, hogy megtartsuk, ami a regényben fontos, a szembesítést a katasztrofális sorssal, de ne legyen annyira elviselhetetlen, hogy rögtön kifussanak a nézők. A téma kellemetlen, egyáltalán nem felszabadító. Van, aki nyitottabb, jobban fel tudja dolgozni, de biztos lesz, aki megdöbben, elutasítja vagy túl sok neki, és Daninak ehhez képest kell majd működnie előadóként. El kell érnie, hogy a nézők mindig biztonságban érezzék magukat, mert nem az cél, hogy feszengjenek, ugyanakkor meghallgassák a történetet, el tudja mondani, akkor is, ha kellemetlen a szembesülés. Bele kell néznie a nézők szemébe, és föl kell mérnie, hogy bírják-e vagy vissza kell az előadásból vennie valamit. Majd meglátjuk.

–  Mennyire általános érvényű ez a darab?

– Sok gyerek szembesül azzal, hogy a szülei nem olyanok, mint a többiek szülei, nem értik meg, elutasítják. Nem kap figyelmet, szeretetet, simogatást. Ez sokunkkal megtörténik  felnőttkorunkban is.

– Szirtes Balázs, aki az egyszemélyes színházból írja a doktoriját, nemrégiben azt mondta egy interjúban: a színház jövője az, hogy az előadások túllépnek az egyszerű interpretáción, és mindinkább személyessé válik a kapcsolat a nézőkkel. Te mit gondolsz erről?

– Sokféleképpen szólal meg a színház. Egy ezerkétszáz fős nézőtéren nyilván nagyon nehéz azt a fajta személyességet elérni, ami egy hetvenfős kamarateremben létrejöhet. Az is befolyásoló tényező, hogy a nézőknek mire van igényük. Nem mindenki akarja, hogy személyesen megszólítsák, adott esetben szórakozni akar, dallamokat akar hallani vagy valamilyen vizuális élményt akar szerezni. A színháznak alapvetően fontos tulajdonsága az egyidejűség, a személyesség, ilyen értelemben ez a jövője, de a jelenje is ez. A művészek amúgy is a személyes életükből dolgoznak.

– Tud olyan társadalomformáló ereje lenni egy-egy előadásnak, hogy változtat az előítéleteken?

– Mikrováltozásokat el tud érni. Arról nem szoktunk beszélni, hogy hogyan szenvedi valaki végig a gyerekkorát, milyen megaláztatásokban van része. Majd kiderül, ki mit visz haza az előadásról, változtat-e valamit rajta, másképp viszonyul-e a gyerekekhez, mit korábban. A közönségtalálkozókon lehet erről pontosabb képet kapni.

– Lesznek az előadások után beszélgetések?

– Szeretném, ha lennének. A Krétakör Színházban megtapasztaltam, hogy ha jól vezetnek egy beszélgetést, akkor az sokszor érdekesebb, tanulságosabb, mint maga az előadás.

–  Fájt, amikor megszűnt a Krétakör Színház?

–  Nem. Mindenki tudta, aki benne volt a folyamatban, hogy mi felé tart. Nem viharos szakítás történt, mint egy szerelemben, hanem egy magalapozott döntés után véget ért egy szakmai kapcsolat. Mint bármilyen más munkahelyen, ahol új dolgot akarnak a vezetők. Magyarországon talán szokatlan, hogy valaki nem ugyanazt akarja ismételgetni, hanem létrehoz valamit, és utána továbblép. Szeretünk fájdalmasan gondolni arra, ami véget ért, miközben sokkal érdekesebb az, ami utána jön, illetve az, hogy miért éppen az jön utána.

– Felkészültél arra, hogy esetleg értetlenül fogadják majd a nézők a Leszámolás velem előadást, és nem fog nagy szériát megérni?

– Azon csodálkoznék, ha nagy szériában menne. Egy év után már nem is nagyon érdekes egy színházi előadás, elfárad. A színház természetes velejárója a jelenidejűség.  A most bennünk lévő érzések, felháborodások jelennek meg az ilyen fajta előadásokban. Talán Orlai Tibort sem az mozgatja, hogy nagy szériát érjünk el. Tisztességesen elvégezzük a feladatunkat, a következő állomás a nézőkkel való találkozás lesz, amiből nagyon sokat fogunk tanulni, és ha kell, változtatunk az előadáson.

– Kiknek ajánlod?

– Például azoknak, akik szeretik a katasztrófafilmeket. Ennek a fiúnak a gyerekkora katasztrófa volt, és pontról pontra részletesen el is meséli, hogy mi történt vele. A saját magával való leszámolásról szól, arról, hogy más tudjon lenni, mint amilyen. Azt vizsgáljuk és mutatjuk meg, hogy valaki hogyan megy tönkre a szülei, a környezete értetlensége miatt, és hogyan küzd ellene. Aki kíváncsi egy olyan fejlődéstörténetre, amelyben a küzdelem különböző állomásait lehet látni, jöjjön el, nézze meg. Megmutatjuk, hogy ilyen is lehet egy emberi sors.

Sajtóanyag: Orlai Produkciós Iroda